Portishead: Third

Most, hogy kijött már egy ideje és mindenki rongyosra hallgatta a cd-t, vagy az mp3makat, vagy a bakelitet, kéne írni is róla kicsit.

Realise that love lost, while
White horses,
They will take me away,
And the tenderness I feel,
Will send the dark underneath,
Will I follow?

Nem titok, hogy nekem a Portishead nem csak a fájdalommal teli hangról és a lélekszaggató dalszövegekről szólt csak, hanem a zenei alapokról is. Emlékszem amikor az első albumot kölcsönkaptam, akkor mennyire elámultam, hogy ilyen gyönyörű zene miképp lehet itt a földön. Fiatalabb voltam, nem vitás, de amit ott hallottam az elvarázsolt. Rengeteget adnak a dallamok az egészhez. Talán pont ezért nem tetszett anno a Beth Gibbons szólólemez. Hiányzott az az egység, ami teljesen kirántotta az átlagzenék közül a Portisheadet.

És akkor, hogy pár szó tényleg legyen az új albumról, igenis megcsinálták megint. Nem magukat önismételték, hanem előrébb léptek kicsit, miközben a minimal zene is hatással volt rájuk, így ismét sikerült valami olyat alkotniuk, ami gyönyörű és durva is egyben. Ami kilóg az átlaglemezek közül. Akadt pár zenekar aki a 1999-2005-ös szünet alatt megpróbálta lemásolni őket, de nem ment senkinek. Egyszerűen tűnik pedig a képlet, és ma már az "átlagzenészekhez" is közelebb van a technika, mégis megismételhetetlen amit ez a zenekar alkot.

Számomra a The Rip magasan a legjobb szám az albumon, amit a Machine Gun letisztult durvasága szorosan követ.

Hát ez volt az én szerelmes levelem róluk így hirtelen..